Az ötödik nap képekben

A képre kattintva diavetítés indul

Sántha Júlia: REPL(a)Y Strindberg

Másodszor látom a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem színész-hallgatóinak Play Strindberg című előadását. Bár nem szeretek a színpadon összeeszkábált, a csekélynél is csekélyebb biztonsággal sem kecsegtető nézőtéren, sok emberrel sokáig összezárva, levegőtlen környezetben ücsörögni, az előadás minden kényelmetlenséget megért.

 

A színészek olyan szűk, négyszögletű térben játszottak, amelynél kisebben már nem is lehetett volna, és amelynél nagyobban már nem élt volna a játék. Ezt a kis teret ültök körbe, mi, nézők. A színészek karnyújtásnyira ültek a lábunk előtt, vagy éppen rajta. Mégis nagyon élveztem közelségüket. Egyszerre volt izgalmas és nyomasztó. Izgalmas, amiért olyan közelről figyelhettem arcuk minden rezdülését, testük legapróbb mozdulatait, és amiért elcsíphettem azokat a pillanatokat, amelyekben egy bizonyos állapotból a másikba fordulnak át. Nyomasztó pedig a szűk tér miatt volt, ami bezártságérzetet, frusztrációt, idegességet és félelmet keltett bennem, olyan érzéseket, amilyeneket a történet szereplői játszottak a szemem előtt.

Ezek a szigetre dobott, toronyba zárt szereplők ugyancsak fogcsikorgató viszonyban élnek egymással. Játékból. A házaspár (Kelemen Csongor, Vindis Andrea) végletekbe csapó társalgási és viselkedési stílusa is játék: hol tökéletesen unott és monoton, hol a végsőkig ironikus, mézes-mázas kedvességbe burkolva. A legjobban a hangtalan, kizárólag gesztusokkal eljátszott káromkodás-sorozatok tetszettek, amelyeket zajos zene és villogó fények kísértek és segítettek.

A fehér kabátos unokatestvér (Köllő Csongor) „Ups!- mennyi pénzem van” jelenete sem volt semmi, amikor minden zsebéből sorban halászta elő és dobálta szét a színes bankókat, bankkártyákat, és hogy a végén szemeteszsákba seperte mindet, a többi kellékkel együtt. Ha lehetne most messenger jelzéseket használni, hatalmas vigyort biggyesztenék ide. Majd rögtön utána egy szomorú arcot, amiért többé nem játsszák ezt az előadást. Nem lesz több replay.

Biró Réka: Don’t stop, finish it!

 Az olvadóbiztosító (elterjedt téves elnevezéssel biztosíték) olyan készülék, melynek elsődleges feladata az áramköri elemek (vezetékek, villamos motorok, elektronikai berendezések) védelme a túláramok és zárlati áramok káros hatása ellen, vagyis az áramkör megszakítása az erre a célra méretezett, vékony huzal kiolvadásával. Másodlagos feladatuk a névleges elektromos áramerősségüknél nem nagyobb áramok üzembiztos vezetése.

Kapcsold ki az agyam, nyomd meg a gombot, adj zárlatot, csapd be az ajtót, meríts le az elemem, duracell, rakj más számot, shuffle, vágd el a szálat, piros, zöld, piros, zöld, kék, fogd be a szád, kussolj, kuss, shut down, log off, sign out, lépj ki, stand by, close, exit, esc, x, windows-u-u, altF4, állj le, szállj ki, information, information, information. Houston we have a problem!

A pánik kétségbeesett rémület, amiben a menekülési kényszer felülbírálja a józan észt. A pánik gyakran bekövetkezik katakatasztrófahelyzetek során, és a hatása alá került személyek saját testi épségüket is veszélyeztethetik. A vészkijáratok tervezésénél és elhelyezésénél az építészek gyakran szimulált pánikhelyzet segítségével próbálják eldönteni, hogy valódi vészhelyzet esetén minél több pánikba esett ember hogyan juthat biztonságba.

Hárman indultak nekem. Jött a több helyen dolgozó, szüleinél élő nő, a dj-nek készülő férfi, a csalódott lázadó csaj, nyomták a szöveget, egymás szavába vágtak, dumáltak, dumáltak, osztották az észt. A biztosítékokról, az áramról, a ritmusról, a rángatózó testekről, a süket emberekről, a fullasztó melegről, a clubbokról, arról, hogy semmi értelme, a füstről, a zajról, az érdektelenségről, az unalomról, a nyomasztó információözönről, valamilyen életérzésről.

 Klick, klick, tovább, tovább, next page, turn the page.

A betétdaloknál rendesen felhúzták a volume-ot, szúrta is a fülem, mint a dücc-dücc helyeken, ahol esélyed sincs érteni, ha a melletted levő esetleg hozzádszólna, pont ilyen volt ez a pár dal is, recsegett a mikrofon, torzultak a hangok s ahogy lenni szokott, elkaptam egy-egy szót és értettem, amit érteni kellett. S mi az, hogy miért volt benne román szöveg is, hogy miért Andrea Esca-t emlegették s nem Győzikét? (A közönségtalálkozó fő kérdése.) Hát te ember, ha az 112-t hívod, nem románul mondod el, hogy mi a franc bajod van? Nem azt mondod az üzletben, hogy „un pachet de ţigări, vă rog”? Mi közünk nekünk Győzikéhez, Mónikához, s a halál tudja milyen celebekhez?

Tempo, rhythm, tempo, pulse, beat, beat them, jump, drum, base, step, stop, kill it, seek it, silence, error, error, get out, switch off, undo, shout, copy, paste, fuck, touch, delete, go, stop, don’t stop!

Ti hárman ott, ha elindultatok felém, gyertek is! Mi van, mi van, mi van? Come on! Nem elég, nem elég onnan pofázni, gyere és mond a képembe azt, ami van. 21 éves vagyok és tudom miről beszéltek, nyomja a fejem nekem is, nekem se kellene fülkészülék, ha kiszakadna a dobhártyám, tudom én is, hogy milyen a szarnak a szaga s tudom, hogy ti is tudjátok, látom az arcotokon a fintort, az undort, hallom a hangotokban, hogy felfordult nektek is már a gyomrotok, nektek se elég, nektek is elég s akkor miért hallgattok vele?    

Lőrincz Ágnes: Nem kellenek nagy szavak

Stop the tempo, stop the tempo – a tegnap este befolyásolja a ma reggeli hangulatom. A lábam egyfolytában mozog. Érzem a Sebestyén Aba által rendezett előadás ritmusát, annak ellenére, hogy a kávézóban, ahol jelen pillanatban gondolkodom, áriákban öltöztetett lágy dallamok szállnak, nem pedig Dj Fucker vagy Dj Big Dick remixei bújnak zsigereimbe.

„Brutális és olcsó/agresszív dolgokat látok,

Brutális és olcsó/agresszív leszek ettől.

Nagyon sajnálom emberek.”* - az előadás három szereplőjének (Kiss Bora, Csíki Hajnalka, Bányai Kelemen Barna) dühe rám száll, támad és béklyóz. Felháborodottságuk a világ ellen, a saját életük ellen, a tervük – a biztosítékok kiverése –, amely kicsinyes cselekvést takar, felpörget, és azt az érzést kínálja, hogy francokat kell állandóan nagyot gondolni és mélylélektani elméleteket kreálni bármiről.

Gianina Cărbunariu darabját a marosvásárhelyi Yorick Stúdió vitte színre. Nem álmodnak nagyot, nem éreznek mélyet, és mégis az előadás hangulata, a világgal való szembesítése magávalragadó. Megnevettet, miközben halálosan komoly. Elgondolkodtat, holott azt érzem, hogy nem akarja, mintha semmit sem akarna a nézőjétől az előadás, csak simán létezik és kész. Most pedig jogosan teszem fel a kérdést, miért is létezik? A válasz halálosan egyszerű: éppen a lazaság, a felháborodottság, a düh miatt. 

Az előadás a mindennapi életből ragad ki jeleneteket, folyamatosan felteszi a kérdést, hogy mit kezdjünk az életünkkel. Legyen három munkahelyünk, járjunk bárokba és legyünk trendik?

Az előadás szembesít a ragaszkodás érzetével, olyan emberekhez is akaratlanul kötődünk, akik idegesítenek, akik felbosszanatak a hülyeségeikkel. Ennek a tudata piszkálja a gondolatainkat.

„Közeledünk a senkihez és semmihez.” Igen?

* az előadás dalszövegei (A. E. Bizottság együttes)

Lőrincz Ágnes: Újragondolni az újragondoltat

Zavarba hozni a közönséget. Helyes.

Nora reloaded című előadás után nincs meghajlás, nem kell taps, de a közönség zavarában nem tud mit csinálni. Tapsol kicsit, hallgat kicsit, integet, vár. Várja, hogy történjen valami, és nem történik semmi. A színészek nem akarnak semmit tőlünk. Hagyjuk őket békén. Tudjuk, hogy ez provokáció.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye kicsit felborítja a színházi szabályokat, amely mosolyt csalt az arcomra. Cinkosává avatott, provokált, hogy bent maradjak a színházban, amíg a színészek el nem hagyják a színpadot. Idegesített az ültető néni, aki közölte, hogy vége az előadásnak. Ne mondja! 

Nem érzem Ibsen jelenlétét, de nem is baj. Ők újragondolták a drámát, újat alkottak. Tompa Klára nem ibseni Nóra, nem érzem az önállóságért folytatott küzdelmet. Ennek örülök, mert az előadás új dimenziókat nyit, illetve hagyja, hogy úgy olvassuk, ahogy akarjuk. Nem értelmezi saját magát. Azt mindenképp elérte a darab, hogy akarjunk kapcsolatot teremteni vele.

A színpadon lévő kivetítő szembesíti a szereplőket önmagukkal, saját maguk folyamatos újraértelmezését követeli. A néző duplán megjelenített játékot, kapcsolatokat lát, a duplázott agy gondolatait. A kettősség által mi is duplán értelmezünk, az előadás nyomatékosít, szinte követeli, hogy gondolkodjunk róla. 

Meg akarom érteni Nórát.