2010. november 20., szombat

Lőrincz Ágnes: Letörölhetjük arcunkról Rudolf Hess nyálát

Rudolf Hess tízparancsolata című előadás előtt kalapácsként ütötték a fejem a gondolataim, hogy unom már a Hitleres ügyeket, a náci politikát, elcsépelt témák, hagyjatok békén!
Valami történt, amikor leültem kis piros székembe.
Megpillantottam Harsányi Attilát, a díszletet, és hihetetlen mértékű kíváncsiság fogott el. Rossini La danza művének részlete pedig székhezTapasztó volt. 

Alina Nelega drámája a 93 éves, életfogytiglani börtönbűntetésre ítélt Rudolf Hesst mutatja be, aki meg akar győzni ártatlanságáról, arról, hogy őt igazságtalanul ítélték el. Sérült lelke állatként ordít segítségért. A Mózes törvényére hivatkozó náci politikus, aki Hitler személyi titkára volt, a szentségről prédikál. Tessék?
Ennek az ellentétnek szolgál táptalajául a fekete-fehér díszlet. Mintha nem lenne az életnek csak fekete vagy csak fehér oldala: vagy tisztán élsz, vagy mocskosul bűnös vagy. Köztes állapot  nincs. Rudolf Hess abban hisz, hogy jót cselekedett és a német nemzetet megtisztították a fertőtől, tehát ő nem bűnös.
Harsányi Attila játéka sátáni. Néhol ijesztő, néhol meg nevettető. Ordítja a színpadról a tízparancsolatot, azt érzem, hogy a lelkembe kell ássak.
Ellentét uralkodik játékában, hiszen tekintetében a szigorúság mellett gyermeki kérés van, mintha közönségéhez esedezne felmentésért, azonban reménytelen a segélykiáltása. Hol nézőjéhez, hol Istenhez fordul, megtisztulást vár.
Morbid jelenet a húscafatok rágása és őrlése, és saját keze is a húsdaráló áldozata lesz. Nem tudom sajnálni, mégis valamit megmozgat bennem. Csámcsog a női nem értelmetlen voltán (illetve, bocsánat, a szaporodáshoz mégis kellünk), amely felbosszant, mégis együtt tudok haladni az előadással.
Rudolf Hess szembeköp minket, és mégis megbocsátunk.