Sántha Júlia: Mondd, who you are?

Nagyon jól szórakoztam a tegnap esti I am, that I am című előadáson, csak azt nem tudom, mit láttam. Koncertet? Színházat? Vagy kísérletet a kettő ötvözésére? Ismert Shakespeare szövegek röpködtek a teremben, prózában és énekben, két fiatalember előadásában, akik együtt nevezték magukat William Shakespearenek. William és Shakespeare párhuzamosan jutottak szóhoz, illetve énekhez. Shakespeare (Mátyás Imre Zsolt) sorban szavalta el saját tragédiahőseinek fő monológjait. De szavai hamisan csengtek, hitel és érzelem nélkül. Ugyanez vonatkozik előadásmódjára is: harsány beszédében, „rendkívül jelentős” arckifejezéseiben és energikus mozdulataiban csak a hitelesség igyekezetét láttam, nem magát a hitelességet. Ehhez képest William (David Luke Michael Bryan) tisztán csengő hangját és a zenészek játékát órákig el tudtam volna hallgatni.

Ha abból a meghatározásból indulok ki, hogy a színház nem több, mint egy üres tér, amelyen valaki átmegy, és valaki ezt nézi, akkor is csak erőltetetten nevezhetem színháznak az előadást. Mert ahhoz, hogy szívesen nézzem ezt a folyamatot, ahhoz az illetőnek hinnie is kellene abban, amit csinál. Ez hiányzott az előadásból.

Ha viszont úgy tekintek az előadásra, mint koncertre, akkor teljesen állja a helyét.

Biró Réka: Tiszta játszótér

Kissé megbolondulhattam volna tegnap este. Helyette teret betöltő mozgásokat, szépen kiforró szerepeket, változatos zenét figyeltem. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Játszótér című előadását, mint kiderült a közönségbeszélgetésen, valamikor egy évvel ezelőtt rendezte Bozsik Yvette. Azóta felújították és volt pár színészcsere is. Nem látszott. A játszótér könnyedségét és az elmegyógyintézet nyomasztó hangulatát a humoros mozzanatok, a modern tánc keveredése balettelmekkel, a kifejező zene (Yonderboi, Philippe Héritier) olvasztotta egybe.

A színpadi látvány egysége, a tér minden pontját egyensúlyban tartó színészek folyamatos figyelmet követeltek nézőiktől. Különböző színházi műfajok elemeit láttam felsorakozni a színpadon, a domináló mozgásszínházon kívül maszk, bábszínház, pantomim, bohócjáték, kórusimitáció is megjelent, mindezek hangulatvilágához könnyedén alakult a zene. A játékosság és groteszk közti vékony fonalon egyensúlyoztak a Játszótér szereplői, a humoros jeleneteket felütötték egy-egy durva gesztussal és fordítva, a szexualitás esetlenségét könnyedén tárták elénk, a gyerekek tudatlan kegyetlenségével játszottak. Egyik ilyen erős jelenet a főszereplő születésnapi felköszöntése, ahol a váratlanul megjelenő társa láncfűrésszel vágja fel a tortát, illetve az almafát imitáló kórus éneke, felakadt szemekkel.

A csoportjelenetekben is nyilvánvaló volt az egyéniségek mássága, minden színész képes volt a saját karakterének tulajdonságaival, sajátos gesztusaival bekapcsolódni a közös jelenetekbe.

Előadásuk természetességet és a játék szeretetét sugallta. Sajnáltam a hátul majdnem értelmetlenül álló magas tükröket, hiányoltam az elején magasan induló, aztán homályba tűnő ívet. Az előadás valahol felemésztette magában a mondanivalót, és a magasra dobott labda nem az én ölembe esett. Szerettem volna kissé megbolondulni a tegnap este.

Lőrincz Ágnes: Elfojtott fergeteg

Bennem nem történt átváltozás.

A Csíki Játékszín Átváltozás című előadása három fejezetre osztotta az életet. Három pár (Bodea Tibor – Ráduly Beáta, Bilibók Attila – Zsigmond Éva-Beáta, Kosztándi Zsolt – Dálnoky Csilla) avatott be az élet szerelemi fázisaiba.

Haladok az előadással, érdekel a mozgásszínház, de nem értem, hogy minek ez a szájbarágos történet. Miért nem hagynak gondolkodni, megélni az előadást?

A szégyenlős gyerekek játéka kedves, olyan emlékeket idéz, amelyeket szívesen gondolok újra. A gyermekből felnőtt lesz. A szexualitás, a vágyak bemutatása finom mozdulatok sorozatából épül. Gyönyörű jelenet, a fényekkel érzékien bántak, a mozgások pontosak, azonban hiányát érzem a vadságnak, a szenvedély kirobbanásának. Miért akarják elhitetni, hogy a szexuális együttlét kimerül ennyiben? 

A pár eljegyzése után kihal a szerelem, meg sem próbálnak mosolyogni, csupán élnek egymás mellett. Szóval ennyi az élet. Játszol kicsit, egy pillanatra szerelemes leszel, elfelejted, meghalsz. Legyünk komolyak: ordítom, hogy neeem! Ne simogassatok, ne melengessetek azzal, hogy ennyiben kimerül az érzelmek perverzitása. Az érintés határtalan tombolása, az érzések kifejező erejének őrjöngése, az együttlét fergeteges, határokat nem ismerő megélése futótűzként terjed, és az előadásban nyoma sincs ennek.

Az egyéni káosz megvilágítása nem erőteljes. A lágyság túl sok egy idő után. Nem érdekel, hogy leszakad a szerelem szakaszainak keretet adó függöny, azonban a vágyakozás erőteljes kifejezésének hiánya sokkal inkább.

„15-ön túl

Nem lehet kibírni a

Metamorfózist”* – Nem fogom elhinni.

(*Nótáros Lajos haikuja a műsorfüzetben)

A harmadik nap képekben

A képre kattintva vetítés indul.