2010. november 12., péntek

A negyedik nap képekben

A képre kattintva diavetítés indul

Biró Réka és Lőrincz Ágnes: Beszélgetéstöredék


Történik valahol, egy Godot-ra várva előadás után
Juci a 7. sorból: Ez olyan volt, mintha a focipályán balettelőadás lenne s fentről ordibálnák, hogy: Steaua!
Színházcsaj234: S közben köpködnék a szotyit. Szerinted tudunk nem gonolni arra, hogy milyen pofátlanok voltak ott fent?
Juci a 7. sorból: Tudunk, csak nem akarunk.
Színházcsaj234: Milyen bunkó egy közönség. (közös bólogatás) De, te! Én nagyon szeretem Beckett-et, s az abszurd drámát, olyan mintha semmiről se szólna, semmi célja nem lenne, s mégis. Az az érzésem, hogy könnyebben teremt színházat.
Juci a 7. sorból: De hogy? Akkor könnyebb abszurddal színházat csinálni, mint más műfajjal?
Színházcsaj234: Nem feltétlenül könnyebb, de sokkal játékosabb, mint egy Csehov dráma.
Juci a 7. sorból: Hát igen, de a színészeknek talán sokkal nehezebb felépíteni egy olyan karaktert, aki úgy reagál, ahogy nem szoktunk a való életben.
Színházcsaj234: Szerintem a színészek abszolút tisztában voltak drámával. Az első benyomásom az volt, mikor megláttam a teret, hogy el fognak veszni benne.
Juci a 7. sorból: Biztos voltam benne, hogy később fogják felemelni a kék függönyt.
Színházcsaj234: Nekem kellemes meglepetés volt, hogy nem így történt. Biztos számítottak arra, hogy a közönség elvárja, hogy felmelkedjen a függöny és nagy Bumm lesz, s ezért azt mondták, hogy inkább megcsináljuk az elején. Ez felkeltette a figyelmem, például a Teibelét sokkal nehebben fogadtam be, sokkal jobban kellett koncentrálnom.
Juci a 7. sorból: Tényleg?
Színházcsaj234: Há, igen.
Juci a 7. sorból: Lehet azért, mert nem hiszel a babonákban vagy hiedelmekben vagy mittomén.
Színházcsaj234: Lehet. Jó volt, mert amikor levettem a fülhallgatót és nem hallottam a fordítást, akkor is értettem, hogy mit játszanak. Mondjuk erre, hogy levegyem, a közönség késztetett.
Juci a 7. sorból: Egész végig röhögtek, hangosan beszéltek s még telefonáltak is! Nem gondoltam, hogy valaha is ki tudja hozni belőlem valaki, hogy felálljak és odamenjek rászólni. Szerencsére mire odaértem, már elküldte őket valaki .
Színházcsaj234: Látod, én is felálltam és kimentem az ajtót becsukni, mert zavart, hogy zavarhatja a színészt.
Juci a 7. sorból: Ja. Nem tudom, na, szerintem Beckettnek nem olyan darabjai vannak, ami katarzisban végződik, nem sírsz vagy nevetsz, hanem meghatározza utána a hangulatodat.
Színházcsaj234: Én nem is vártam ilyesmire, mondjuk lehet azért, mert ismertem a drámát. Nekem rendesen jólesett, hogy nem akar leterhelni, hogy most nem azt akarja, hogy „gyere babám, sírj egyet a vállamon”, s emiatt valahogy felszabadultam s megkönnyebbültem.
Juci a 7. sorból: Én nagyon szeretem azokat az előadásokat, amikor a katarzis sokkal később jön el.
Színházcsaj234: Te! Szerintem nagyon nehéz ezt a drámát színre vinni. Nekem nagyon az az érzésem, hogy sokkal egyszerűbb színre vinni egy (habozik)...
Juci a 7. sorból: Három nővért.
Színházcsaj234: Igen. De ugyanakkor ez a dráma több lehetőséget adhat egy rendezőnek tér szempontjából.
Juci a 7. sorból: Hát igen, mert nem korlátoz. Játszhatod egy sakktáblán, egy domboldalon, akárhol.
Színházcsaj234: Igen. Na, nekem abszolút eleget tettek az elvárásaimnak.
Juci a 7. sorból: Nem tudom, nekem van valami bajom az előadással. Mármint értem, vagyis próbálom érteni, valami mégis...
Színházcsaj234: Hiányzik?
Juci a 7. sorból: Igen, tehát az az érzésem, hogy Lucky túlságosan megformált volt a többiekhez képest, nekem az jött le, hogy sokkal jobban ott van, sokkal jobban csinálja a dolgát, mint a többiek. Ami viszont nem igaz, mert ha kiveszem őt a színpadról, akkor meg a többiek nagyon jók. Csakhogy ez a két játékstílus nem illett össze.
Színházcsaj234: Mármint a többiek s Lucky?
Juci a 7. sorból: Vagy a többieket kellett volna egy kicsit...
Színházcsaj234: Hozzáigazítani..
Juci a 7. sorból: Vagy őt visszább húzni.
Színházcsaj234: Én is éreztem ezt, hogy amikor megjelent a színen, akkor pákk, valami történt.
Juci a 7. sorból: Abszolút tudtam figyelni, mikor ott volt. De lehet ez erénye az előadásnak, csak nem biztos, hogy az érdeklődésemet úgy kell fenntartani, hogy én folyamatosan várom, hogy megjelenjen a színpadon, ahhoz hogy...
Színházcsaj234: Tovább tudj haladni?
Juci a 7. sorból: Igen.
Színházcsaj234: Jaja.
Juci a 7. sorból: Mert ebben az előadásban végülis nem ő volt a központi figura, vagy nem úgy éreztem, hogy azt akarják, hogy rajta legyen a hangsúly. Tehát nem rá építették ezt az előadást.
Színházcsaj234: Szerintem se.
Juci a 7. sorból: Inkább az előadás valahogy ráépült. Vagy ő épült rá az előadásra, nem tudom. Nagyon rendben volt, csak volt valami rés a két játékstílus között. S színház a színházban. Megint volt egy közhely. De megoldották, nah.
Színházcsaj234: Mire gondolsz?
Juci a 7. sorból: Hogy a függöny mögött a függöny.
Színházcsaj234: Nekem például, nem azt mondom, hogy bajom volt ezzel, de lehetett volna akármi, nem éreztem szükségét annak a kis, piros, megfestett függönynek, még akkor se, ha ellensúlyozták nagy kék függönnyel.
Juci a 7. sorból: Szerintem ez nem egy olyan előadás, amit megnézel és egyből tudsz róla írni.
Színházcsaj234: Hát annál tovább, hogy milyen érzést váltott ki bennünk, nem tudom, hogy hogyan lehetne kiindulni, mert ahhoz, hogy ilyen mély lélektani pszihológiát felépíts, kéne egy pár nap. Vagy tudja a franc. Mert ahhoz idő kell, hogy leírd, átgondold, s úgy fogalmazd meg, hogy más megértse, de ahhoz nem kell idő, hogy te megértsd az előadást. Azt...
Juci a 7. sorból, Színházcsaj234 (egyszerre): vagy érted, vagy nem.
Juci a 7. sorból: Nem tudom mit kezdjek ezzel a pöttyös színpaddal. Vártam, hogy jobban kihasználják a tér dőlésszögét, veszélyét.
Színházcsaj234: Volt egy optikai csalódás, mert először azt hittem, hogy mélyedések vannak benne, de aztán láttam, hogy sima felület, s akkor gondoltam: „jól van...”
(ebben a pillanatban hozták a pizzát, így a beszélgetés abbamaradt)

Hogyan reagálnál, ha…

ebben a pillanatban megtudnád, hogy nyertél a lottón? Milyen jelét adnád izgatottságodnak? Ordítanál, tombolnál örömödben? Netán ellenállhatatlan késztetést éreznél arra, hogy az első ember nyakába ugorj, aki szembe jön veled? Ugye mindannyiunkat valami ilyesfajta kontrollálatlan viselkedésre késztetne a váratlan szerencse? 
 
De nem így a Szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozatának Prah című előadásának nyugdíjhoz közeledő főszereplőjét (Franz Kattesch). Megüti a főnyereményt a lottón, öröme és izgatottsága mégis csak a megszokottnál kissé élénkebb jövés-menésben merül ki. Értem én, hogy óvatosan szeretné közölni feleségével a jó hírt, hisz nem tudhatja, hogyan fog reagálni. De akkor is éreznem kellene azt a fajta izgatottságot, amely minden perben vulkánként kész kitörni, és csak óriási erőfeszítés árán lehet visszafojtani. Csakhogy nem éreztem.
Annál jobban tetszett a kicsinyes gondolkodású feleség (Renate Müller-Nica) játéka, aki kisszerűségében még a tíz évvel azelőtt vásárolt ruháért is lelkiismeret furdalást érez, aki úgy gondolja, hogy pénz nélkül is boldogulhat, holott világéletében az ura tartotta el, és akinek úgy járnak körbe a rossz gondolatok a fejében, ahogyan ő maga percekig az ebédlőasztal körül.


És hogyan reagálnál, ha Az apa, avagy egy gyilkosság anatómiája című előadás közben hirtelen rádöbbennél arra, hogy szótlan üldögélésed közepette kegyetlen vallatója, ügyésze és bírója vagy három szerencsétlen embernek, akik kényelmetlen székeken feszengnek veled szemben a színpadon, és szinte fájdalom nélkül (hiszen túl vannak már a szenvedésen), fásult hangon, szenvtelen arccal okádják a szemed közé egy gyilkosság történetét?
A színpad rosszabb, mint egy vallatóterem. Hiába a három asztal, a tér kegyetlenül üres, nyomasztóan fehér, nyoma sincs kényelemnek vagy biztonságnak. A három ember (Johanna Adam, Ali Deac, Wolfgang Kandler) annyira kiszolgáltatott, hogy emlékeiket szabadon nézhetjük kivetítve a hátuk mögötti hatalmas filmvásznon. Nagyon jónak tartom az ötletet, mert a film segíti a megértést és erősíti a színészek játékát. De vannak hihetetlenül nevetséges jelenetek: miért kellene elhinnem, hogy akinek kést szúrnak a gomblyukai közé, az szörnyet hal tőle? Miért kellett egyáltalán megmutatni a gyilkosság mozzanatát? Nekem többet adott volna, ha ezt a szereplők arcáról olvashattam volna le.