Lőrincz Ágnes: Vers

A Biblia után a legismertebb mű

A Don Quijote. – mondja a wiki.

S ezt mindenki elhiszi?!

Csáki Csilla is így látja,

Hisz művet alkotott, hátha

A néző értékként csodálja.

Cervantes hőse az 1600-as évek

Örök illúziója. Küzdelmi késztetések.

Don Quijote több,

Mint a szélmalom meggondolatlan áldozata.

Játszótér a színpadon,

Bohókás és mulattató.

A színészek tréfacsinálókká válnak

Így az előadás szól minden korosztálynak.

Egy néző beszól a színészeknek,

Hogy mégis mit képzelnek?

Tudjuk, hogy beépített,

Ezért nevetünk egyet.

Kettőt, hármat, négyet, ötöt. Hatnak,

S lassan vége a mulatásnak.

Biró Réka: Don Quijote-nak üzenem

Levél a bőbeszédű Don Quijote-hoz, ki Kézdivásárhelyen küzd a szélmalmok szörnyűségeivel

Az, aki minap alkonytájt pillantotta meg az Aradi Kamaraszínház mezején körvonalaid, és akit megsebzett hosszan nyúló küzdelmed, jó egészséget kíván Néked, rendkívül harcias Don Quijote de la Kézdi. Kívánja Néked különösképpen, mivelhogy enmaga nélkülözni kénytelen ezt az egészséget. Ha gondolatod megvet engem, ha hangod nem hajlik felém, és továbbra is közönyöddel sújtasz, nem tudom elviselni majd e nagy szerencsétlenséget, bármennyire is hozzászoktam a szenvedéshez, mert e szerencsétlenség ereje nagyobb az én erőmnél. Tudomásom van róla, hogy alig két évada áltál fel először a küzdelmek mezejére, alig pár éve forgatod kardod és kaszaboláshoz még nem szokott szíved. Tudom, hisz nálam sokkalta nagyobb és bölcsességben gazdag emberek is mondták, hogy lassú víz partot mos, de néha, hogy a párbaj lekösse figyelmem és naív szemem fogva tarthassa a vívás művészete, szükségét kívánja több hirtelen rohamnak, több pontossággal kimért kardsuhintásnak és kevesebb támadásra felkészítő szónoklatnak. Bár előadásod sok türelmet kért tőlem, szeretném megköszönni néked üdítő dalaid, a kikacsintó, arcomat mosolyra bíró humorod, a játékodban fellelhető kreativitást, szórakoztató ruhatárad és nem utolsó sorban katonáid bátorságát. Kérve kérlek, ne zárd el magad tőlem, ne bújtasd arcod nagy mondatok mögé, akarom, sőt áhítom látni igazi tekinteted, hallani felcsengő hangod, érezni a hullámokat, melyek téged is mozgatnak. Kérlek, ne vedd el ezt tőlem. Ha részvétet érzel irántam, és segítesz, akkor örökre Tiéd vagyok, ha nem, többé nem látsz párbajaid lelátóján. És ezzel beteljesül kegyetlenséged, nem úgy az én óhajom.

Izgalmas kalandokat kíván,

a Búsképű Néző

Lőrincz Ágnes: Kritikusok. Csigarege

 
- Gyere már!

- Nem lát senki?

- Persze, hogy nem. Figyelj, stratégia: végigkúszunk az előcsarnokon (figyelsz, milyen színházi szavakat használok?!), aztán megcélozzuk a színpadot, mert a nézőtéri szőnyegen nehéz lenne haladni, az nem sima felület. Nem értem minek kell szőnyeg. Hogy a csigák nehogy időben odaérjenek az előadásra! Felhábortó, korlátozzák a fogyatékkal élők jogait! Na mindegy, szóval, a színpadról fogjuk megnézni Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című drámáját.

- Ok. (figyeled, milyen jó szavakat használok?!)

- Na menjünk. A részletkérdéseket megbeszéljük közben. Rendben?

- Jól van. Csak menjünk már. Izgatott vagyok.

Fél órával később.

- Na, itt jó lesz, úgy érzem. Úgysem veszi észre a kiscsaj, hogy a székén telepedtünk meg. De csendben légy ám! És figyelj, mert előadás után beszélgetni fogunk és kifejtük majd véleményünket!

- Ok.

Egy órával később.

- Ne ijedj meg, szünet van. Maradj mozdulatlan!

Szünet után.

- Folytatódik. Pssszt! Tágra nyílt szemekkel figyelj! Viktorka! Ne aludj!

- Nem alszom, haggyámá, figyelek!

Előadás után.

- Csendben és csíkmentesen kiosonunk. Okés?

- Okééés. Huh, ez még jobban tetszik, mint az ok. Ezután ezt használom! (csigahuncut mosoly)

Egy óra múlva. Csigaotthon.

- Viktorka menjél zuhanyozni, mert leizzadtál és aztán beszélgethetünk.

- Okés.

Zuhanyzás után.

- Az egyik szereplő azt mondta, hogy idézem: „A színházban vagyunk, itt minden csak bizonyos fokig igaz.” Én ezt nem értem...

- Viktorka, az előadás épp erről szól, a valóság és látszat közötti viszonyról. Azt vizsgálja a darab, hogy létezhet-e a színpadon valóság, vagy csak látszatvilágról van szó. És úgy általában, élünk-e, vagy csak megjátszuk a valóságot?

- Értem. Azt hiszem. De, Döme...

- Igen?

- Nekem tetszett, hogy a színészek bejárták a teret, izgatott lettem, hogy nehogy észrevegyenek. Azt éreztem, hogy nemcsak a színpadon léteznek. Jól éreztem, ugye?

- Én is így érzem, Viktorka. Mondjuk, kicsit unom már a színház a színházban dolgot, de ebben az előadásban megfűszerezték azzal, hogy egy próbára nyerhettünk betekintést. Tetszett, hogy a színészek hátatfordítanak nekem. Kihasználták a színház minden zegét-zúgát. Azonban kicsit az volt az érzésem, hogy sokan vannak a színpadon. Zsúfoltságot éreztem. De kihívás lehett a színészeknek csak ott lenni a színpadon, nem játszani, és mégis szerepben lenni.

- Döme, nekem nagyon tetszett ez a látszat-valóság kérdése! Nagyon erős volt az, hogy a feketeruhásoknak nincs más valóságuk, csak ez a látszat. Úgy érzem, hogy elgondolkodtatott. Ez jó, ugye Döme?

- Persze, hogy jó, Viktorka! Tud valamit ez a Zakariás Zalán! Tudod, ő a rendező. Úgy érzem, hogy átgondolt koncepciót vitt színre a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatával.

- Te ezt honnan tudod, hogy ki a rendező és, hogy a nagyváradi társulat játszott?

- Jaaaj, Viktorka, hát előadás előtt el kell olvasni a műsorfüzetet! Fel kell készülni az előadásból.

- De, de... Döme, te hol olvastad el?

- Hát az előttem ülő néző kezében tartotta a füzetecskét és sipp-supp, megragadtam az alkalmat.

- Juj, nekem ez nem jutott volna eszembe. De jó! De Döme, én úgy érzem még sokat kell tanulnom...

- Ez igaz, de az első feltétele ennek, hogy járj sokat színházba, és kritikus hozzáállásod kell legyen, mert az előadásokat, Viktorka, meg kell figyelni, hogy mi jó és mi nem egy előadásban, mi hiányzik és mi ront el valamit, mitől jó egy darab, milyen a felépítése, hogy van-e dramaturgiája, hogy egyáltalán van-e értelme annak, hogy színre vitték.

- Hogy állapítsam meg ezeket, te Döme? És, és honnan tudom, hogy melyik jó és melyik a rossz előadás?

- Rájössz arra, hidd el! S úgyis együtt megyünk majd, és mindig beszélgetünk utána, jó?

- Jó lesz, Döme! De akkor, most mondhatom azt, hogy ez az előadás jó volt?

- Igen, mondhatod, csak halkan, mert lehet valaki kihallgatja a beszélgetésünket és rájönnek, hogy beosontunk jegy nélkül.

- Jól van, Döme!

Kis szünet után

- Én elfáradtam.

- Menj aludni, kicsi Viktor! Szép álmokat, betakarlak. És gondolkodj a látszat-valóságon.

- Huh, ne már. Most nem megy. Tényleg álmos vagyok. Inkább holnap, jó?

- Jól van. De biztos, hogy alszol? Vagy ez csak a látszat? 

(fotó innen: http://www.towaawah.com/01.04.08/snails03.jpg)

Biró Réka: Ki mondta, hogy Pirandello nem?

Gyengepontom a valóság kérdése. Ki ennek korlátait tapogatja, cinkostársammá avatom, szeretném elcsalni egy sötét sarokba, hol egymás fülébe súghatjuk gondolatainkat és nevetgélhetünk nyugodtan saját felismeréseinken, mit se törődve a minket körülvevő realitással. Elfogult leszek és ez ellen nem tehetek semmit. Nem is akarok.

Így avattam barátommá az előadást is, önző módon kiközösítettem magamnak, behúzódtunk a sötétbe és kacarásztunk hátborzongató dolgokon.  Kanyarítottunk nagyokat a valóság karéjából s majszoltuk befele egymás mellett csendben üldögélve. Lógattuk lábunkat a levegőben, mintha mi se lenne, nagy nyelések közepette figyeltük hogyan viselkedik valóságbarátunk, ha bomlásnak indul. Evés után cigarettára gyújtottunk, utat engedve az emésztésnek. A slukkokat pajzán mosolyok kísérték, ínyünkre vált a szemében felvillanó félelem. Vártunk. Nem kellett sokáig, elég volt az a pár lerágott felületszelet, és magától elkezdődött az oszlás. Alighogy elnyomtuk a csikket, indulhattunk is megsemmisíteni a maradékok makacsságát. Társam széttárta fekete ballonkabátját és magába csukta az akaratos darabokat. Én meg csak néztem az összeroppanás pillanatának gyönyörűségét.

Ahogy a tegnap este hat szereplő kereste szerzőjét, ahogy egy társulat kereste önmagát, úgy szeretnék én is teret keresni írásomnak, hogy kibontakozhasson és elmesélhesse történetét, minden örömével és csalódottságával együtt. S ha nem találok, remélem találkozok még az előadással egy eldugott sarokban, ahol fülébe lophatom gondolataimat.

Sántha Júlia: Ő/örülni, vagy nem ő/örülni

Amint ott unatkoztam a Kézdivásárhelyi Városi Színház Don Quijote című előadásán, és már a sokadik önmagamnak lekent láthatatlan pofon sem tudta éberen tartani figyelmemet, azon kezdtem gondolkodni, miért is unom ezt az előadást.

Viola Gábor (Don Quijote) és Lung László Zsolt (Sancho Panza)

Semmi kétségem afelől, hogy a rendezőnek (Csáki Csilla) nem ez volt a célja, sem afelől, hogy a színészek mindent beleadtak a játékba. Mégis piszok gyorsan faképnél hagyott a figyelmem (láthatatlan pofonaim ellenére is). Jó nagy közhellyel élve: megszakadt a történet fonala. Merthogy jó hosszú volt: több mint két óra cirka-firkalmas mondat (jó lett volna többet húzni a szövegből), miközben szinte semmi jelentős, de sajnos annál több jelentéktelen dolog történt. Tudom, hogy Don Quijote őrült figura (de ha mélyen aláásunk, csak látszólag), és gondolom, az előadás is az akart lenni (vagy mégsem?), de ez akkor sem ok arra, hogy rajzfilmekből és kabarékból ismert olcsó poénokat puffogtasson. A ripacséria még a Don Quijote világába sem fér bele. De ha már mindenképpen élni akar vele a mindenkori rendező, legalább ne gondolja komolyan… Mondja, hogy játék, és mutassa meg, mihez képest az…

Egy másik kérdés, amin az előadás közben elgondolkodtam, hogy érdemes-e ma egyáltalán Don Quijotét rendezni? Vajon megél-e a színpadon? Merthogy nehéz a szöveg. Rendkívüli érzékenységet követel az olvasótól. Ha ez hiányzik, annak veszélye áll fönn, hogy az olvasó naívul, szó szerint érti a cselekményt, és a főhőst őrültnek, a szerzőt hülyének, a történetet pedig hülyeségnek minősíti. Ha ez a szöveg sorsa, mi lehet egy belőle készült előadásé? Különösen egy olyané, amelyik halálosan komolyan gondolja magát? Csáki Csilla előadása azt bizonyítja, hogy ez a szöveg sajnos nem működik színpadon. De nyilván nem lehet egyetlen rendezés alapján ítélkezni. Valószínűleg ebből a szövegből is lehetne jó előadást rendezni. Csak nagyon ki kellene találni.

A hatodik nap képekben

A képre kattintva diavetítés indul