Gyengepontom a valóság kérdése. Ki ennek korlátait tapogatja, cinkostársammá avatom, szeretném elcsalni egy sötét sarokba, hol egymás fülébe súghatjuk gondolatainkat és nevetgélhetünk nyugodtan saját felismeréseinken, mit se törődve a minket körülvevő realitással. Elfogult leszek és ez ellen nem tehetek semmit. Nem is akarok.
Így avattam barátommá az előadást is, önző módon kiközösítettem magamnak, behúzódtunk a sötétbe és kacarásztunk hátborzongató dolgokon. Kanyarítottunk nagyokat a valóság karéjából s majszoltuk befele egymás mellett csendben üldögélve. Lógattuk lábunkat a levegőben, mintha mi se lenne, nagy nyelések közepette figyeltük hogyan viselkedik valóságbarátunk, ha bomlásnak indul. Evés után cigarettára gyújtottunk, utat engedve az emésztésnek. A slukkokat pajzán mosolyok kísérték, ínyünkre vált a szemében felvillanó félelem. Vártunk. Nem kellett sokáig, elég volt az a pár lerágott felületszelet, és magától elkezdődött az oszlás. Alighogy elnyomtuk a csikket, indulhattunk is megsemmisíteni a maradékok makacsságát. Társam széttárta fekete ballonkabátját és magába csukta az akaratos darabokat. Én meg csak néztem az összeroppanás pillanatának gyönyörűségét.
Ahogy a tegnap este hat szereplő kereste szerzőjét, ahogy egy társulat kereste önmagát, úgy szeretnék én is teret keresni írásomnak, hogy kibontakozhasson és elmesélhesse történetét, minden örömével és csalódottságával együtt. S ha nem találok, remélem találkozok még az előadással egy eldugott sarokban, ahol fülébe lophatom gondolataimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése