Nagyon jól szórakoztam a tegnap esti I am, that I am című előadáson, csak azt nem tudom, mit láttam. Koncertet? Színházat? Vagy kísérletet a kettő ötvözésére? Ismert Shakespeare szövegek röpködtek a teremben, prózában és énekben, két fiatalember előadásában, akik együtt nevezték magukat William Shakespearenek. William és Shakespeare párhuzamosan jutottak szóhoz, illetve énekhez. Shakespeare (Mátyás Imre Zsolt) sorban szavalta el saját tragédiahőseinek fő monológjait. De szavai hamisan csengtek, hitel és érzelem nélkül. Ugyanez vonatkozik előadásmódjára is: harsány beszédében, „rendkívül jelentős” arckifejezéseiben és energikus mozdulataiban csak a hitelesség igyekezetét láttam, nem magát a hitelességet. Ehhez képest William (David Luke Michael Bryan) tisztán csengő hangját és a zenészek játékát órákig el tudtam volna hallgatni.
Ha abból a meghatározásból indulok ki, hogy a színház nem több, mint egy üres tér, amelyen valaki átmegy, és valaki ezt nézi, akkor is csak erőltetetten nevezhetem színháznak az előadást. Mert ahhoz, hogy szívesen nézzem ezt a folyamatot, ahhoz az illetőnek hinnie is kellene abban, amit csinál. Ez hiányzott az előadásból.
Ha viszont úgy tekintek az előadásra, mint koncertre, akkor teljesen állja a helyét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése