A színészek olyan szűk, négyszögletű térben játszottak, amelynél kisebben már nem is lehetett volna, és amelynél nagyobban már nem élt volna a játék. Ezt a kis teret ültök körbe, mi, nézők. A színészek karnyújtásnyira ültek a lábunk előtt, vagy éppen rajta. Mégis nagyon élveztem közelségüket. Egyszerre volt izgalmas és nyomasztó. Izgalmas, amiért olyan közelről figyelhettem arcuk minden rezdülését, testük legapróbb mozdulatait, és amiért elcsíphettem azokat a pillanatokat, amelyekben egy bizonyos állapotból a másikba fordulnak át. Nyomasztó pedig a szűk tér miatt volt, ami bezártságérzetet, frusztrációt, idegességet és félelmet keltett bennem, olyan érzéseket, amilyeneket a történet szereplői játszottak a szemem előtt.
Ezek a szigetre dobott, toronyba zárt szereplők ugyancsak fogcsikorgató viszonyban élnek egymással. Játékból. A házaspár (Kelemen Csongor, Vindis Andrea) végletekbe csapó társalgási és viselkedési stílusa is játék: hol tökéletesen unott és monoton, hol a végsőkig ironikus, mézes-mázas kedvességbe burkolva. A legjobban a hangtalan, kizárólag gesztusokkal eljátszott káromkodás-sorozatok tetszettek, amelyeket zajos zene és villogó fények kísértek és segítettek.
A fehér kabátos unokatestvér (Köllő Csongor) „Ups!- mennyi pénzem van” jelenete sem volt semmi, amikor minden zsebéből sorban halászta elő és dobálta szét a színes bankókat, bankkártyákat, és hogy a végén szemeteszsákba seperte mindet, a többi kellékkel együtt. Ha lehetne most messenger jelzéseket használni, hatalmas vigyort biggyesztenék ide. Majd rögtön utána egy szomorú arcot, amiért többé nem játsszák ezt az előadást. Nem lesz több replay.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése