A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Rosencrantz és Guildenstern halott című előadás méltán nyeri el az én különdíjam, így lélekben. Tom Stoppard darabja alapján a rendező, Victor Ioan Frunză merészen játszatja a színészeit, provokálja a közönséget, csaknem nyelvet ölt a nézőnek olyan eszközökkel, amelyek kedvesen háborítanak fel: a színészek szövegmondás közben kiszaladnak a színről, szünet után nem várnak a közönség elhelyezkedésére, ventilátorral port fújnak a nézőtér fele. Dekonstruktív, negatív, de alkotó ereje van, illuziópusztítás helyett a kreáció ereje szétárad úgy a színpadon, mint a nézőtéren.
Az előadás dramaturgiája pontosan felépített, a shakespeare-i mellékszereplők, Rosencrantz (Katona László) és Guildenstern (Balázs Attila) úgy válnak főszereplőkké, hogy folyamatosan átejtik a nézőt, hátat fordítanak neki és meggyőzik a játékról, amelynek nincs szabálya, és amely csírája lehet egy létfilozófiának. A fej vagy írás játék beépül az előadásba, Rosencrantz és Guildenstern a szerencse faktorával játszik, a véletlenek metszéspontjainak halmazát emelik be a darabba. Az élet-halál kérdését is erre a játékra vetítik, nem veszik komolyan a hihetetlenül komolynak vélt életet, és a filozófikus tragikomédia főleg emiatt alakul át mélylélektanivá. „A mi mindennapi szerepünket add meg nékünk ma” – a szentnek vélt szöveget semmibe veszik, lázongásuk provokáló. Természetesen. A tér, a díszlet a színház a színházban kontextusba helyeződik, a színpadon kialakított nézőtér által tükörkép épül a néző és a színész között, a színház és a valóságnak hitt élet között. Az előadás finom eszközökkel szembesíti a nézőt önmagával, nem nyom a közönség pofájához egy tükröt, hanem ráébreszti egy olyan mélységre, amely ordítja Guildenstern kérdését: „Kik vagyunk mi, hogy ennyi mindennek kellett összejátszani a halálunkhoz?” Állandó névcsere van Rosencrantz és Guildenstern között, és ezáltal ők együtt léteznek, semmit sem tudnak és akarnak egyedül csinálni. Sőt, az egész létük is megkérdőjelezhető. Van-e céljuk? Temetkezésüket maguk hajtják végre, játékosan. Ez is azt sugallja, hogy nem veszik komolyan a halált és saját magukat sem.
„A nap lemegy, vagy a Föld feljön (a modern elmélet szerint)” – állítja Rosencrantz, szavai a fantázia határtalanságának nyit kaput, és alátámasztja Guildenstern kijelentéset, amely szerint nincs halál, illetve a halál egy rés, amelyen süvít a szél. A létfilozófia, a halandóság ösztöne tág értelmezést kínál az előadásnak, a halálfélelmet nevetség tárgyává avatja. A darab kineveti a rettegést, hiszen buta módon félünk az ismeretlentől, pofon csap, amely segít a realitás útjára térni, azonban állandóan megkérdőjelezi a valóság tételeit. A színpadon megelevenülő történet tisztasága magávalragadó, aki nem ismeri Hamlet drámáját, pontosan értheti a szálak kusza vándorútját. Hamlet (Faragó Zénó) „erősen dühöngő épelméjű”, meggyőz arról, hogy fatális habozása természetes, egy intenzív hatalom birtoklása által uralja a színpadot, hálója bekebelez.
A dráma kijelentése – valami bűzlik Dániában – reflektál a mocskos életünkre, a színház tisztátalan mivoltjára, feljogosít arra, hogy megkérdőjelezzük tetteink értelmét. Gondolkodásra késztet, illetve helyesli a fejünk falba verését.
Az előadás kérdések sorozatát állít fel, a fejünk és testünk közti kapcsolatra hívja fel a figyelmet, a nyak brutális fontosságára reflektál.
(A szövegnek itt vége, de az előadás további gondolkodásra késztet.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése