Biró Réka: Teibele démonáról

„Ha az ördög olyan volna, talicskába tenne,
Minél jobban sikoltoznék, annál jobban vinne.”

Tegnap megjelent nekem egy démon, fehér frakk volt vállán, kalapjából kidülemkedtek szarvai, szemeiben lángolt a hatalom. Láttam a lányt, a fehér ruhásat, elméjét a félelem, testét a vágy uralta. A babonák világa idéződött meg szemeim előtt, a tér a rítus, a mondókák, az apró mozgások tere. A redukált, stilizált kellékek segítették a hiedelem és valóság találkozásának lehetőségét. A magára maradt fehér ruhással együtt akartam elhinni az ima erejét, a démonok létezését, az előre megírt végzetet, hogy van átjárhatóság az itt és a túlvilág között, hogy lehet szeretni a gonoszat. Én sem akartam hallani a vallomást, szembesülni a felismeréssel, hogy mindez csak egy átverés, egy evilági férfi céljának eszköze, hogy nem volt démon, nem volt tiltott szenvedély és nem lesz mindent feloldó megoldás. A rövid zenés sötétek szaggatták a történetet, érzékeltették az idő múlását, aminek a fehér ruhás nő ívelő, egyre feszültebb játéka folyamatosságot adott. Az egyszerű eszközök, a maszkok, az ismétlődő mozgások, a szexualitás rejtettsége megteremtette a misztikumot, a rituálék hangulatát. A testek formálták a történetet, a nyelvi különbség nem korlátozta a megértést. Volt egy nő, ki elvesztette férjét és volt egy férfi, ki képes volt ördögbőrbe bújni, hogy házasságra bírja a magára maradt nőt.

Írtam a Bukaresti Állami Zsidó Színház Teibele és démona című előadásáról, Szabó K. István rendezésében, a spiritualitás, az akaratlan kegyetlenség és végül a szánalom darabjáról.