Sántha Júlia: Egy néző vallomása

Nem csak Moliére korában volt képmutató a világ. Így van ez ma is. Csak én nem vettem észre. Könnyebb volt a bennem élő naiv kislányra hallgatni, aki újra meg újra elhitette velem, hogy jó a világ és jók az emberek. De az a túljózan lény, aki most lakik bennem, az őrületbe kerget, mert minden pillanatban a maga kegyetlen valóságában láttatja velem az életet. Szeretném kisírni magamból a sokadjára visszafojtott ingereket, kimenekülni, kiszállni az egészből, vagy legalább meghúzódni valahová, ahol békén hagynak. És milyen érdekes: amikor ilyen érzékeny állapotban ülök csendben a nagy színház nézőterén, akkor jön a szentgyörgyiek Mizantrópja, és az arcomba ordítja, hogy nem, nem vagyok hülye, amiért gyűlölöm ezt az átkozott, képmutató világot, amely engem is képmutatásra kényszerít; nem vagyok egyedül, ha ettől szenvedek, és menekülni szeretnék. Másodszor látom az előadást. Először nem érintett meg. Most annál inkább, mert saját lelkiállapotomon keresztül végre megértettem Alcestet és rajta keresztül önmagamat.

Az előadás ugyanazokat a kérdéseket veti föl, amelyekre én is folyamatosan keresem a választ: hogyan lehet a teljes őszinteség igényével elviselni ezt a világot? Tisztán megmaradni benne? Lehet-e egyáltalán? És ha már nem, van-e hová menekülni? El lehet-e egyáltalán menekülni? Számomra az előadás utolsó, gyönyörű képében teljesedik ki a válasz, amikor Alceste szembe ringatja magát egy hatalmas vízesés áradatával. Nincs ahová menekülni. Nem lehet kiszállni. Egyetlen őszinte gesztus lehetséges: a végsőkig kitartani elveink mellet, még akkor is, ha a világ egy vízesés erejével zúdul velünk szembe, hogy elsodorjon. És persze előbb-utóbb elsodor, és csak annyit tehetünk, hogy megpróbálunk kevesebbet képmutatni, mint mások. Mert nincs más választásunk. Csak a nemlétbe lehetne kiszállni, de ahhoz nekünk bátorságunk.

Mint valami gyógyszer hatott rám az előadás. Nem én engedtem szabadjára érzelmeimet, megtették helyettem a színészek. Zene nem volt, így aztán teljes erejükben puffogtak, csattogtak és robbantak az indulatok a színpadon. Irigyeltem is a színészeket ezért a szabadságért. Mégis feloldottak (feloldoztak?). Ha van valami, amit katarzisnak nevezünk, akkor ez biztosan az volt. Nem tudom, hogy beteg nézőnek adhat-e ennél többet egy előadás.

Biró Réka és Lőrincz Ágnes: Beszélgetéstöredék 2.

Történik a világhálón, a szentgyörgyi Mizantrópról

szinhazcsaj234: szia

szinhazcsaj234: láttalak az este a Mizantrópon

Juci a 7. sorbol: igen? én nem láttalak, hol ültél?

szinhazcsaj234: az erkélyen kérlek, középen, az első emeleten

Juci a 7. sorbol: akkor azért nem láttalak, mert én lent voltam. s hogy tetszett?

szinhazcsaj234: nagyon tetszett. végre, olyan jól esett erőt látni a színpadon

Juci a 7. sorbol: hogy érted azt, h erőt?

szinhazcsaj234: mint egy férfi, aki tud fát vágni

Juci a 7. sorbol: ÉÖÖ :))

szinhazcsaj234: de te nem érezted?

Juci a 7. sorbol: de, persze. csak én valamilyen más formában találkoztam vele:))

Juci a 7. sorbol: egy ideig figyeltem a játékot, a mozgást, hogy milyen technikás, a szöveget, s nem sokkal a szonettes jelenet után el is vitt magával, szevasz juci!

szinhazcsaj234: ;)) rám egyből hatott

Juci a 7. sorbol: na, de ott voltak azok a székek. s ahogy játszottak velük, s csusztatták, verték a földhöz, felhasználták alját, lábát, karját, tetejét, nagyon tetszett ez a kellék. nem annyira tükör. nem értem mi van mostanában a tükrökkel, mindenki felállít egyet háttérnek

szinhazcsaj234: jaja. én mikor megláttam a tükröt, kicsit megijedtem. féltem, hogy elrontja az első jó benyomást. nem tudom megmagyarázni, de tetszett. használták és helye volt az előadásban.

Juci a 7. sorbol: helye volt az előadásban, nem azt mondom, csak már találjanak ki valami mást is, mert :-& (sick), unom

szinhazcsaj234: :))

szinhazcsaj234: én a színház a színházban dologgal vagyok így, de végülis, ha belegondolok, a tükörrel is, igen.

Juci a 7. sorbol: szerencséje az előadásnak, h k*rva jó volt. így megbocsájtható

szinhazcsaj234: én is úgy érzem, hogy megbocsátok

Juci a 7. sorbol: mint két istennő, akik kimondják az ítéletet, úgy ülünk itt  >:) (devil)

szinhazcsaj234: de olyan jól esik :D csak úgy melengetném ezt az előadást a kicsi lelkemben. babusgatnám.

Juci a 7. sorbol: jajj s a nyelvezete! milyen megformált volt az egész, minden a színpadon s mégis hitelesnek tűnt. ez az egész megcsalósdi, becsapósdi, rossz a világ és a polgárság el van romolva elcsépelt, de olyan téma, ami mindig aktuális. s tessék itt van ez, ez az egész előadás, feláll a színpadra, hozza a vattacukrot, nyaldossa, majd földhöz vágja s megmutatja úgy a tutit, a százszor átbeszélt sztorit, ahogy még sose láttam

szinhazcsaj234: nagyon szerettem a jelmezeket. a fekete/fehér kombináció a dolgok kétértelműségét, s mégis egyszerűségét érzékeltették. szerettem a mozgást. olyan finoman kidolgozott volt a színpadkép, hogy ijesztő. a szereplők olyan pontosan tudták mindig, hogy hol a helyük, hogy rémisztő. és igen, azt érzem, hogy hátborzongatóan jó előadás.

Juci a 7. sorbol: igen, ijesztő ez a pontosság s ugyanakkor ott van az is, hogy nem félnek se a tértől, se egymástól, se a székektől, hogy eltörik, mert látom mindenhol, hogy óvatoskodnak a kellékekkel, vagy nem mernek nekiindulni egy szereplőnek, mert mi lesz, ha elütik, vagy nem merik csak úgy elhajítani a cipőjüket, ahogy kivánja a jelenet, mert mi lesz, ha megüt egy nézőt. s akkor látok egy ilyen előadást, ahol igenis nem féltik a környezetet, mert nem kell félteni. majd utólag lehet bocsánatkérő tekinetettel nézni a megijedt nézőre

Juci a 7. sorbol: nem fukarkodnak a jelenléttel. puszi nekik

szinhazcsaj234: :))

Juci a 7. sorbol: hallod

szinhazcsaj234: persze

Juci a 7. sorbol: te hogy érezted magad az utolsó jelenetnél?

szinhazcsaj234: amikor a vizesés cucc volt?

Juci a 7. sorbol: igen

szinhazcsaj234: hm:-? (thinking)

szinhazcsaj234: kicsit úgy éreztem, hogy nem talál az előadáshoz, annak ellenére, hogy továbbvitte és lezárta a darab erejét. valahogy nem tudtam mit kezdeni vele... jobban esett volna valami más befejezés, azt hiszem. neked mi a véleményed?

Juci a 7. sorbol: igen, mintha nem akart volna adni nekünk semmilyen feloldozást

szinhazcsaj234: azt főleg nem, de én lezárást se kaptam.

Juci a 7. sorbol: én nyomasztónak találtam, az egész előadás csak így morajlott bennem a végén s az a vízesés, hát én azt fantasztikusnak találtam. nem azt, ahogyan kinézett, vagy mittomén, hanem az ötletet. hogy meg egyet nyomott rajtam

szinhazcsaj234: :))

Juci a 7. sorbol: haha ;)) mintha felrakta volna a sóval teli zsákját a vállamra s utána meg ő is rámszökött volna

szinhazcsaj234: nekem csak a hangja kellett volna. kép nélkül.

Juci a 7. sorbol: milyen furcsa, hogy általában a vizet, a vízesést mindig a megtisztulásra használják. s itt egy cseppet se éreztem ebből

szinhazcsaj234: nekem eszembe jutott egy pillanatra, de rendesen elmosta ez a hang

Juci a 7. sorbol: képes volt kimosni a vízkonvenciót a fejemből, ha mondhatom így

szinhazcsaj234: jaja

Juci a 7. sorbol: én szeretem a végét. majd feloldom magam, ha akarom

szinhazcsaj234: én úgy egészében szeretem az előadást:)

Juci a 7. sorbol: nem lehet nemszeretni

szinhazcsaj234: hat nem.

Juci a 7. sorbol: na mennem kell, bocsi. Találkozunk a Három nővéren?

szinhazcsaj234: aha

Juci a 7. sorbol: szerussz léány

szinhazcsaj234: szia.

szinhazcsaj234 signed out.

Juci a 7. sorbol signed out.

Lőrincz Ágnes: Vers

A Biblia után a legismertebb mű

A Don Quijote. – mondja a wiki.

S ezt mindenki elhiszi?!

Csáki Csilla is így látja,

Hisz művet alkotott, hátha

A néző értékként csodálja.

Cervantes hőse az 1600-as évek

Örök illúziója. Küzdelmi késztetések.

Don Quijote több,

Mint a szélmalom meggondolatlan áldozata.

Játszótér a színpadon,

Bohókás és mulattató.

A színészek tréfacsinálókká válnak

Így az előadás szól minden korosztálynak.

Egy néző beszól a színészeknek,

Hogy mégis mit képzelnek?

Tudjuk, hogy beépített,

Ezért nevetünk egyet.

Kettőt, hármat, négyet, ötöt. Hatnak,

S lassan vége a mulatásnak.

Biró Réka: Don Quijote-nak üzenem

Levél a bőbeszédű Don Quijote-hoz, ki Kézdivásárhelyen küzd a szélmalmok szörnyűségeivel

Az, aki minap alkonytájt pillantotta meg az Aradi Kamaraszínház mezején körvonalaid, és akit megsebzett hosszan nyúló küzdelmed, jó egészséget kíván Néked, rendkívül harcias Don Quijote de la Kézdi. Kívánja Néked különösképpen, mivelhogy enmaga nélkülözni kénytelen ezt az egészséget. Ha gondolatod megvet engem, ha hangod nem hajlik felém, és továbbra is közönyöddel sújtasz, nem tudom elviselni majd e nagy szerencsétlenséget, bármennyire is hozzászoktam a szenvedéshez, mert e szerencsétlenség ereje nagyobb az én erőmnél. Tudomásom van róla, hogy alig két évada áltál fel először a küzdelmek mezejére, alig pár éve forgatod kardod és kaszaboláshoz még nem szokott szíved. Tudom, hisz nálam sokkalta nagyobb és bölcsességben gazdag emberek is mondták, hogy lassú víz partot mos, de néha, hogy a párbaj lekösse figyelmem és naív szemem fogva tarthassa a vívás művészete, szükségét kívánja több hirtelen rohamnak, több pontossággal kimért kardsuhintásnak és kevesebb támadásra felkészítő szónoklatnak. Bár előadásod sok türelmet kért tőlem, szeretném megköszönni néked üdítő dalaid, a kikacsintó, arcomat mosolyra bíró humorod, a játékodban fellelhető kreativitást, szórakoztató ruhatárad és nem utolsó sorban katonáid bátorságát. Kérve kérlek, ne zárd el magad tőlem, ne bújtasd arcod nagy mondatok mögé, akarom, sőt áhítom látni igazi tekinteted, hallani felcsengő hangod, érezni a hullámokat, melyek téged is mozgatnak. Kérlek, ne vedd el ezt tőlem. Ha részvétet érzel irántam, és segítesz, akkor örökre Tiéd vagyok, ha nem, többé nem látsz párbajaid lelátóján. És ezzel beteljesül kegyetlenséged, nem úgy az én óhajom.

Izgalmas kalandokat kíván,

a Búsképű Néző

Lőrincz Ágnes: Kritikusok. Csigarege

 
- Gyere már!

- Nem lát senki?

- Persze, hogy nem. Figyelj, stratégia: végigkúszunk az előcsarnokon (figyelsz, milyen színházi szavakat használok?!), aztán megcélozzuk a színpadot, mert a nézőtéri szőnyegen nehéz lenne haladni, az nem sima felület. Nem értem minek kell szőnyeg. Hogy a csigák nehogy időben odaérjenek az előadásra! Felhábortó, korlátozzák a fogyatékkal élők jogait! Na mindegy, szóval, a színpadról fogjuk megnézni Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című drámáját.

- Ok. (figyeled, milyen jó szavakat használok?!)

- Na menjünk. A részletkérdéseket megbeszéljük közben. Rendben?

- Jól van. Csak menjünk már. Izgatott vagyok.

Fél órával később.

- Na, itt jó lesz, úgy érzem. Úgysem veszi észre a kiscsaj, hogy a székén telepedtünk meg. De csendben légy ám! És figyelj, mert előadás után beszélgetni fogunk és kifejtük majd véleményünket!

- Ok.

Egy órával később.

- Ne ijedj meg, szünet van. Maradj mozdulatlan!

Szünet után.

- Folytatódik. Pssszt! Tágra nyílt szemekkel figyelj! Viktorka! Ne aludj!

- Nem alszom, haggyámá, figyelek!

Előadás után.

- Csendben és csíkmentesen kiosonunk. Okés?

- Okééés. Huh, ez még jobban tetszik, mint az ok. Ezután ezt használom! (csigahuncut mosoly)

Egy óra múlva. Csigaotthon.

- Viktorka menjél zuhanyozni, mert leizzadtál és aztán beszélgethetünk.

- Okés.

Zuhanyzás után.

- Az egyik szereplő azt mondta, hogy idézem: „A színházban vagyunk, itt minden csak bizonyos fokig igaz.” Én ezt nem értem...

- Viktorka, az előadás épp erről szól, a valóság és látszat közötti viszonyról. Azt vizsgálja a darab, hogy létezhet-e a színpadon valóság, vagy csak látszatvilágról van szó. És úgy általában, élünk-e, vagy csak megjátszuk a valóságot?

- Értem. Azt hiszem. De, Döme...

- Igen?

- Nekem tetszett, hogy a színészek bejárták a teret, izgatott lettem, hogy nehogy észrevegyenek. Azt éreztem, hogy nemcsak a színpadon léteznek. Jól éreztem, ugye?

- Én is így érzem, Viktorka. Mondjuk, kicsit unom már a színház a színházban dolgot, de ebben az előadásban megfűszerezték azzal, hogy egy próbára nyerhettünk betekintést. Tetszett, hogy a színészek hátatfordítanak nekem. Kihasználták a színház minden zegét-zúgát. Azonban kicsit az volt az érzésem, hogy sokan vannak a színpadon. Zsúfoltságot éreztem. De kihívás lehett a színészeknek csak ott lenni a színpadon, nem játszani, és mégis szerepben lenni.

- Döme, nekem nagyon tetszett ez a látszat-valóság kérdése! Nagyon erős volt az, hogy a feketeruhásoknak nincs más valóságuk, csak ez a látszat. Úgy érzem, hogy elgondolkodtatott. Ez jó, ugye Döme?

- Persze, hogy jó, Viktorka! Tud valamit ez a Zakariás Zalán! Tudod, ő a rendező. Úgy érzem, hogy átgondolt koncepciót vitt színre a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatával.

- Te ezt honnan tudod, hogy ki a rendező és, hogy a nagyváradi társulat játszott?

- Jaaaj, Viktorka, hát előadás előtt el kell olvasni a műsorfüzetet! Fel kell készülni az előadásból.

- De, de... Döme, te hol olvastad el?

- Hát az előttem ülő néző kezében tartotta a füzetecskét és sipp-supp, megragadtam az alkalmat.

- Juj, nekem ez nem jutott volna eszembe. De jó! De Döme, én úgy érzem még sokat kell tanulnom...

- Ez igaz, de az első feltétele ennek, hogy járj sokat színházba, és kritikus hozzáállásod kell legyen, mert az előadásokat, Viktorka, meg kell figyelni, hogy mi jó és mi nem egy előadásban, mi hiányzik és mi ront el valamit, mitől jó egy darab, milyen a felépítése, hogy van-e dramaturgiája, hogy egyáltalán van-e értelme annak, hogy színre vitték.

- Hogy állapítsam meg ezeket, te Döme? És, és honnan tudom, hogy melyik jó és melyik a rossz előadás?

- Rájössz arra, hidd el! S úgyis együtt megyünk majd, és mindig beszélgetünk utána, jó?

- Jó lesz, Döme! De akkor, most mondhatom azt, hogy ez az előadás jó volt?

- Igen, mondhatod, csak halkan, mert lehet valaki kihallgatja a beszélgetésünket és rájönnek, hogy beosontunk jegy nélkül.

- Jól van, Döme!

Kis szünet után

- Én elfáradtam.

- Menj aludni, kicsi Viktor! Szép álmokat, betakarlak. És gondolkodj a látszat-valóságon.

- Huh, ne már. Most nem megy. Tényleg álmos vagyok. Inkább holnap, jó?

- Jól van. De biztos, hogy alszol? Vagy ez csak a látszat? 

(fotó innen: http://www.towaawah.com/01.04.08/snails03.jpg)

Biró Réka: Ki mondta, hogy Pirandello nem?

Gyengepontom a valóság kérdése. Ki ennek korlátait tapogatja, cinkostársammá avatom, szeretném elcsalni egy sötét sarokba, hol egymás fülébe súghatjuk gondolatainkat és nevetgélhetünk nyugodtan saját felismeréseinken, mit se törődve a minket körülvevő realitással. Elfogult leszek és ez ellen nem tehetek semmit. Nem is akarok.

Így avattam barátommá az előadást is, önző módon kiközösítettem magamnak, behúzódtunk a sötétbe és kacarásztunk hátborzongató dolgokon.  Kanyarítottunk nagyokat a valóság karéjából s majszoltuk befele egymás mellett csendben üldögélve. Lógattuk lábunkat a levegőben, mintha mi se lenne, nagy nyelések közepette figyeltük hogyan viselkedik valóságbarátunk, ha bomlásnak indul. Evés után cigarettára gyújtottunk, utat engedve az emésztésnek. A slukkokat pajzán mosolyok kísérték, ínyünkre vált a szemében felvillanó félelem. Vártunk. Nem kellett sokáig, elég volt az a pár lerágott felületszelet, és magától elkezdődött az oszlás. Alighogy elnyomtuk a csikket, indulhattunk is megsemmisíteni a maradékok makacsságát. Társam széttárta fekete ballonkabátját és magába csukta az akaratos darabokat. Én meg csak néztem az összeroppanás pillanatának gyönyörűségét.

Ahogy a tegnap este hat szereplő kereste szerzőjét, ahogy egy társulat kereste önmagát, úgy szeretnék én is teret keresni írásomnak, hogy kibontakozhasson és elmesélhesse történetét, minden örömével és csalódottságával együtt. S ha nem találok, remélem találkozok még az előadással egy eldugott sarokban, ahol fülébe lophatom gondolataimat.

Sántha Júlia: Ő/örülni, vagy nem ő/örülni

Amint ott unatkoztam a Kézdivásárhelyi Városi Színház Don Quijote című előadásán, és már a sokadik önmagamnak lekent láthatatlan pofon sem tudta éberen tartani figyelmemet, azon kezdtem gondolkodni, miért is unom ezt az előadást.

Viola Gábor (Don Quijote) és Lung László Zsolt (Sancho Panza)

Semmi kétségem afelől, hogy a rendezőnek (Csáki Csilla) nem ez volt a célja, sem afelől, hogy a színészek mindent beleadtak a játékba. Mégis piszok gyorsan faképnél hagyott a figyelmem (láthatatlan pofonaim ellenére is). Jó nagy közhellyel élve: megszakadt a történet fonala. Merthogy jó hosszú volt: több mint két óra cirka-firkalmas mondat (jó lett volna többet húzni a szövegből), miközben szinte semmi jelentős, de sajnos annál több jelentéktelen dolog történt. Tudom, hogy Don Quijote őrült figura (de ha mélyen aláásunk, csak látszólag), és gondolom, az előadás is az akart lenni (vagy mégsem?), de ez akkor sem ok arra, hogy rajzfilmekből és kabarékból ismert olcsó poénokat puffogtasson. A ripacséria még a Don Quijote világába sem fér bele. De ha már mindenképpen élni akar vele a mindenkori rendező, legalább ne gondolja komolyan… Mondja, hogy játék, és mutassa meg, mihez képest az…

Egy másik kérdés, amin az előadás közben elgondolkodtam, hogy érdemes-e ma egyáltalán Don Quijotét rendezni? Vajon megél-e a színpadon? Merthogy nehéz a szöveg. Rendkívüli érzékenységet követel az olvasótól. Ha ez hiányzik, annak veszélye áll fönn, hogy az olvasó naívul, szó szerint érti a cselekményt, és a főhőst őrültnek, a szerzőt hülyének, a történetet pedig hülyeségnek minősíti. Ha ez a szöveg sorsa, mi lehet egy belőle készült előadásé? Különösen egy olyané, amelyik halálosan komolyan gondolja magát? Csáki Csilla előadása azt bizonyítja, hogy ez a szöveg sajnos nem működik színpadon. De nyilván nem lehet egyetlen rendezés alapján ítélkezni. Valószínűleg ebből a szövegből is lehetne jó előadást rendezni. Csak nagyon ki kellene találni.