Amint ott unatkoztam a Kézdivásárhelyi Városi Színház Don Quijote című előadásán, és már a sokadik önmagamnak lekent láthatatlan pofon sem tudta éberen tartani figyelmemet, azon kezdtem gondolkodni, miért is unom ezt az előadást.
 |
| Viola Gábor (Don Quijote) és Lung László Zsolt (Sancho Panza) |
Semmi kétségem afelől, hogy a rendezőnek (Csáki Csilla) nem ez volt a célja, sem afelől, hogy a színészek mindent beleadtak a játékba. Mégis piszok gyorsan faképnél hagyott a figyelmem (láthatatlan pofonaim ellenére is). Jó nagy közhellyel élve: megszakadt a történet fonala. Merthogy jó hosszú volt: több mint két óra cirka-firkalmas mondat (jó lett volna többet húzni a szövegből), miközben szinte semmi jelentős, de sajnos annál több jelentéktelen dolog történt. Tudom, hogy Don Quijote őrült figura (de ha mélyen aláásunk, csak látszólag), és gondolom, az előadás is az akart lenni (vagy mégsem?), de ez akkor sem ok arra, hogy rajzfilmekből és kabarékból ismert olcsó poénokat puffogtasson. A ripacséria még a Don Quijote világába sem fér bele. De ha már mindenképpen élni akar vele a mindenkori rendező, legalább ne gondolja komolyan… Mondja, hogy játék, és mutassa meg, mihez képest az…
Egy másik kérdés, amin az előadás közben elgondolkodtam, hogy érdemes-e ma egyáltalán Don Quijotét rendezni? Vajon megél-e a színpadon? Merthogy nehéz a szöveg. Rendkívüli érzékenységet követel az olvasótól. Ha ez hiányzik, annak veszélye áll fönn, hogy az olvasó naívul, szó szerint érti a cselekményt, és a főhőst őrültnek, a szerzőt hülyének, a történetet pedig hülyeségnek minősíti. Ha ez a szöveg sorsa, mi lehet egy belőle készült előadásé? Különösen egy olyané, amelyik halálosan komolyan gondolja magát? Csáki Csilla előadása azt bizonyítja, hogy ez a szöveg sajnos nem működik színpadon. De nyilván nem lehet egyetlen rendezés alapján ítélkezni. Valószínűleg ebből a szövegből is lehetne jó előadást rendezni. Csak nagyon ki kellene találni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése