Sántha Júlia: Egy néző vallomása

Nem csak Moliére korában volt képmutató a világ. Így van ez ma is. Csak én nem vettem észre. Könnyebb volt a bennem élő naiv kislányra hallgatni, aki újra meg újra elhitette velem, hogy jó a világ és jók az emberek. De az a túljózan lény, aki most lakik bennem, az őrületbe kerget, mert minden pillanatban a maga kegyetlen valóságában láttatja velem az életet. Szeretném kisírni magamból a sokadjára visszafojtott ingereket, kimenekülni, kiszállni az egészből, vagy legalább meghúzódni valahová, ahol békén hagynak. És milyen érdekes: amikor ilyen érzékeny állapotban ülök csendben a nagy színház nézőterén, akkor jön a szentgyörgyiek Mizantrópja, és az arcomba ordítja, hogy nem, nem vagyok hülye, amiért gyűlölöm ezt az átkozott, képmutató világot, amely engem is képmutatásra kényszerít; nem vagyok egyedül, ha ettől szenvedek, és menekülni szeretnék. Másodszor látom az előadást. Először nem érintett meg. Most annál inkább, mert saját lelkiállapotomon keresztül végre megértettem Alcestet és rajta keresztül önmagamat.

Az előadás ugyanazokat a kérdéseket veti föl, amelyekre én is folyamatosan keresem a választ: hogyan lehet a teljes őszinteség igényével elviselni ezt a világot? Tisztán megmaradni benne? Lehet-e egyáltalán? És ha már nem, van-e hová menekülni? El lehet-e egyáltalán menekülni? Számomra az előadás utolsó, gyönyörű képében teljesedik ki a válasz, amikor Alceste szembe ringatja magát egy hatalmas vízesés áradatával. Nincs ahová menekülni. Nem lehet kiszállni. Egyetlen őszinte gesztus lehetséges: a végsőkig kitartani elveink mellet, még akkor is, ha a világ egy vízesés erejével zúdul velünk szembe, hogy elsodorjon. És persze előbb-utóbb elsodor, és csak annyit tehetünk, hogy megpróbálunk kevesebbet képmutatni, mint mások. Mert nincs más választásunk. Csak a nemlétbe lehetne kiszállni, de ahhoz nekünk bátorságunk.

Mint valami gyógyszer hatott rám az előadás. Nem én engedtem szabadjára érzelmeimet, megtették helyettem a színészek. Zene nem volt, így aztán teljes erejükben puffogtak, csattogtak és robbantak az indulatok a színpadon. Irigyeltem is a színészeket ezért a szabadságért. Mégis feloldottak (feloldoztak?). Ha van valami, amit katarzisnak nevezünk, akkor ez biztosan az volt. Nem tudom, hogy beteg nézőnek adhat-e ennél többet egy előadás.