…ebben a pillanatban megtudnád, hogy nyertél a lottón? Milyen jelét adnád izgatottságodnak? Ordítanál, tombolnál örömödben? Netán ellenállhatatlan késztetést éreznél arra, hogy az első ember nyakába ugorj, aki szembe jön veled? Ugye mindannyiunkat valami ilyesfajta kontrollálatlan viselkedésre késztetne a váratlan szerencse?
De nem így a Szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozatának Prah című előadásának nyugdíjhoz közeledő főszereplőjét (Franz Kattesch). Megüti a főnyereményt a lottón, öröme és izgatottsága mégis csak a megszokottnál kissé élénkebb jövés-menésben merül ki. Értem én, hogy óvatosan szeretné közölni feleségével a jó hírt, hisz nem tudhatja, hogyan fog reagálni. De akkor is éreznem kellene azt a fajta izgatottságot, amely minden perben vulkánként kész kitörni, és csak óriási erőfeszítés árán lehet visszafojtani. Csakhogy nem éreztem.
Annál jobban tetszett a kicsinyes gondolkodású feleség (Renate Müller-Nica) játéka, aki kisszerűségében még a tíz évvel azelőtt vásárolt ruháért is lelkiismeret furdalást érez, aki úgy gondolja, hogy pénz nélkül is boldogulhat, holott világéletében az ura tartotta el, és akinek úgy járnak körbe a rossz gondolatok a fejében, ahogyan ő maga percekig az ebédlőasztal körül.
És hogyan reagálnál, ha Az apa, avagy egy gyilkosság anatómiája című előadás közben hirtelen rádöbbennél arra, hogy szótlan üldögélésed közepette kegyetlen vallatója, ügyésze és bírója vagy három szerencsétlen embernek, akik kényelmetlen székeken feszengnek veled szemben a színpadon, és szinte fájdalom nélkül (hiszen túl vannak már a szenvedésen), fásult hangon, szenvtelen arccal okádják a szemed közé egy gyilkosság történetét?
A színpad rosszabb, mint egy vallatóterem. Hiába a három asztal, a tér kegyetlenül üres, nyomasztóan fehér, nyoma sincs kényelemnek vagy biztonságnak. A három ember (Johanna Adam, Ali Deac, Wolfgang Kandler) annyira kiszolgáltatott, hogy emlékeiket szabadon nézhetjük kivetítve a hátuk mögötti hatalmas filmvásznon. Nagyon jónak tartom az ötletet, mert a film segíti a megértést és erősíti a színészek játékát. De vannak hihetetlenül nevetséges jelenetek: miért kellene elhinnem, hogy akinek kést szúrnak a gomblyukai közé, az szörnyet hal tőle? Miért kellett egyáltalán megmutatni a gyilkosság mozzanatát? Nekem többet adott volna, ha ezt a szereplők arcáról olvashattam volna le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése